Coby Dick énekes időközben visszatért eredeti nevéhez (Jacoby Shaddix), ezzel is szimpátiát ébresztve az ilyesmire fogékonyakban, de fogadkozásaik amúgy is nagy elvárásokra késztették rajongóikat. Akik aligha csalódnak a Papa Roach-ban, hiszen a zenekar egy igazán lendületes (39 perces), slágeres hangzású, modern metállemezzel tért vissza, Brendan O'Brien rockban csúcsnak számító producer profi munkát végzett (bár nem tagadhatja, hogy a Nevermind még számára is etalon). A Lovehatetragedy szinte teljesen elhagyja a rap-metal örökséget (kivétel az első kislemez, a She Loves Me Not és a dühös Code Of Energy egy-egy rövid betétje) és tisztán a feszes rockra és a punkos lendületre összpontosít, pengeéles gitárokkal és helyenként figyelemreméltó effektekkel, gyakran az érzelmes hardcore-t idéző bátran kiénekelt vokállal. Slágergyanú is akad bőven (M-80, Time And Time Again, Walkin Thru Barbed Wire), de a szájbarágós pesszimista mondanivaló csak nem akar eltűnni. Az, hogy a szerelem és a gyűlölet egyaránt tragédiába torkolhat, és hogy ez a tény mindannyiunk életét meghatározza, nem a legleleményesebb mondanivaló, mindenestre a szerfelett privát Decompression Period őszintének ható tanulsága (nagyobb szabadság a társkapcsolatokban) enyhít az összképen.